Hát… hol is kezdjem. Talán az elején. Mint általában szokták. De ne haragudjanak, ha esetleg, részleteket később árulok el, mivel valószínűleg túl zavaros lenne mindent egybe sűríteni. Szóval.

Anyukámat nem ismerem. Elhagyott. Megszült, etetett, amíg kellet és apámra hagyott. Számomra érthetetlen hogy akkor mért szült meg? Persze nem haragszom érte, apámmal csodásan elvoltunk. Egész kis korom óta hajón nevelkedtem. A Barna-villámon. Azért ez a neve mert, mint általában a hajók ez is fából készült és barna volt, és gyors. Nagyon gyors. Száguldottunk, mindig ahova kellet. Apám becsületes hajós volt. Katona. A kapitány nem szerette, hogy ott vagyok, de kitanultam mindent, amit kellet, és lehettet.

Egyik, héten amikor épp az egyik szigetre siettünk, hogy kisegítsük az ott élőket, mivel csatákat vívtak a szomszédos szigetekkel. Persze ez most lényegtelen. A lényeg hogy 5.-ik napja hajóztunk, mindenki tudta hogy eltévedtünk, de a kapitány túl büszke volt ezt beismerni. Ezt sajnáltam mivel, így nem tudtunk csinálni semmit, valószínűleg, az iránytűje elromlott, mivel vagy keletre vagy, délre mutatott. Így ugyan a kapitány, nem ismerte el hogy hibázott, inkábba a legközelebbi, szigetre kikötöttünk. Itt kezdődik az igazi történetem. Mivel, egy közismert kalóz szigetre sikerült kikötnünk, nem látták az „öregek” értelmét a harcnak, sem ételünk, sem italunk nem volt. Legyengültünk. Talán 8-10 éves lehettem. Apám, magához vette a pisztolyát és kardját, mit tudjuk ezek a kalózok igen kötekedős egy nép… szóval, egy kocsmába mentünk, én apámat és a kapitányt követtem. Leültünk egy asztalhoz, mivel apám, (és persze a kapitány) zsebéből csak úgy lopkodták, a kis vagyonukat, én szépen visszaloptam. Persze, megfordulta  fejembe, hogy apám zsebébe lopjak vissza mindent, de az kockázatos lett volna, ha lebukik azt hihetik hogy ő lopta el a dolgokat, szóval mindent a helyére tettem vissza. Az egyik kötekedő alak, apámba is belekötött. Minden ok nélkül - na jó, talán annyi oka volt hogy nagyon részeg volt-, persze apám nem hagyta magát, a részeg pofa, kardot rántott, apám is, de hátulról meglökték - egy verekedő páros- és egyből a kardba esett. Apám összeesett a poros, és rummal, meg minden féle alkohollal, áztatott földön. A por most már vérrel is keveredett. Borzalmas volt, még nézni is. Ott álltam, és néztem, hogy apám haldoklik, mondott valamit, nem értettem, oda guggoltam mellé, és könnycseppek gyűltek a szemembe.

- Ne sírj kislányom, nem lesz semmi baj, a kapitány vigyázni fog rád. - mondta. Szegény tévedett. A kapitány eladott egy bozontos hajú fazonnak. Persze bosszúból elloptam az iránytűjét. Azt hittem olyan kócos, és ilyen büdös embert nem létezik még egy, mint aki meg vett. Úgy gondoltam ő a kapitány, az új kapitány. Követtem minden hova. Valószínűleg az idegeire mehettem, mivel fél méter távolságot se tartottam be mögötte. Folyton, szorosan mögötte mentem, fejemet hátra hajtottam, hogy felnézzek rá, így hátulról láttam a bozontját.
Amikor oda értünk a hajóhoz, leesett az állam, egy elég fura ruhás ember várt minket. Csizmát viselt, és barna nadrágot, derekára kötött valamit, ing volt rajta - persze jó koszos- mellény, a fején egy kendő és kalap. Ő is hasonlóan, kócos volt, mint aki megvett. A kevésbé kócos magához hívta az én bozontosomat.

- Ez egy nő. -mondta, és kicsit furán nézett rám és a bozontosra

- Csak egy kislány… - javította ki a bozontosom.

- Igen, igen…- legyintett, mint később kiderült a kapitány.- De akkor is nő lesz belőle. Te is tudod hogy csak…
- Balszerencse egy nő a fedélzeten… Tudom…-mondta

- De értek, a hajózáshoz. – kotyogtam közbe, láthatóan meglepődtek, hogy beleszólok, valószínűleg azt hitték, hogy nem hallom őket. A kapitány, óvatos léptekkel jött oda hozzám, a kicsit hátra tartotta a fejét, és óvatosan megböködött a vállamon.
- Mr. Barn, nem mondta, hogy ez tud beszélni… - ezen megsértődtem és beleharaptam a kezébe. Ő jajongva megfogta és hátrébb lépett egyel. Kicsit, szemrehányóan, nézet rám Mr. Barn.

- Kapitány, én inkább, felviszem a lányt, a többiekhez, hogy szokják a helyzetet. –mondta, és hátulról lökődni kezdett a hajó felé. Én nem akartam felmenni, ezért megkerültem, épp mentem volna el, amikor elkapott a galléromon. De nem Mr. Barn.

- Kisnő…- szólt a kapitány. –… Hova olyan sietős? Hm? - kérdezte, felvonta a szemöldökét. - - Nem sértődök meg hogy megharaptál, de a hajaddal csinálni kell valamit…- mondta és a hajas résznél a fejem fölött hadonászott. –

- Majd levágjuk! És kalapot teszünk a fejedre! –javasolta Mr. Barn. -
- A hajam…- tettem két kezem a fejemre. - ..Én inkább haza mennék…- mondtam és már megint mentem volna el, amikor a kapitány ismét elkapott annál a fránya gallérnál. –

Levágom azt a gallért, ha vágóeszköz kerül a kezeim közéi! –gondoltam, magamba, és megfordultam. – Na, jó! De akkor, kitanítotok, meg minden. Rendicsek? –kérdeztem, a kapitány a kezét nyújtotta. Közben a szája sarkában mosolygott.
- Mihez kezdenénk veled, ha nem tudsz kalózkodni?