Most is tisztán emlékszem arra a napra. Hűvös, tavaszi idő volt, amit én a legjobban szeretek. Elmentem hát sétálni, hogy kiélvezzem a tavasz minden percét. Felmentem a hegy tetejére, ahogy mindig is tettem magányos sétáim alkalmával. Egy erdőben éltem, egy kis meghitt házikóban, a hegy lábánál. Egyedül. De soha nem éreztem magam magányosnak. A környék bővelkedett látnivalókban, és állatokban, így sohase unatkoztam. Ha nem sétáltam, beültem kedvenc karosszékembe, és olvastam. A könyvek elfeledtették velem a világot, és elfeledkeztem az időről. Életemben először voltam boldog, és kiélveztem minden percét. Aztán mindez semmibe veszett.

   A hegy tetején leültem kedvenc fám törzséhez, és élveztem a kilátást. Elképzeltem, ahogy repülök a hegyek és a völgyek fölött, szabadon, mint a madár, és semmi nem köt a földhöz. Aztán egy hang térített vissza a valóságba. Egy emberi hang. Márpedig tudomásom szerint én vagyok az egyetlen emberi lény 100 kilométeres körzetben.

-Jó napot, kisasszony!- szólt a férfi, mikor felé fordultam. Láthatta a szemeimben a kíváncsiságot. Szerencsére az undort már nem.- A nevem…

-Nagyon jól tudom, ki vagy- vágtam közbe gúnyosan.- Nehogy azt hidd, hogy nem ismerlek fel, mégha azóta sok év telt is el. Miért jöttél ide?

-Beszélni akartam…-most se tudta befejezni.

-Nincs miről beszélnünk. Régen láttuk egymást, nem voltunk se barátok, se szeretők, nincs semmi közünk egymáshoz. Csak annyi, hogy osztálytársak voltunk még annak idején. És te most itt állsz, és megzavartál a gondolataimban.

-Mi bajod…?

-Az a gond, hogy idejöttél. És nem azzal van baj, hogy Te jöttél ide, hanem hogy Valaki idejött. Mint azt hallhattad talán, nem igazán kedvelem a társaságot.

-Nem akartam zavarni, de kérlek hallgass meg! Hosszú út áll mögöttem.

-Elhiszem.

-Kérlek, hadd mondjam el, miért jöttem!

-Csak tessék!- mondtam gúnyosan.- Most már úgyse tehetek semmit.

-Nem folytathatnánk ezt a házadban?- kérdezte feszengve.

-Ahogy akarod.

   Elindultunk. Némán sétáltunk le a hegyről, csak a házban szólaltam meg újra.

-Egyáltalán hogy találtál ide?- hangomban már nem érződött düh, csak a kíváncsiság, és ez láthatólag megnyugtatta.

-Magam se tudom, hogy akadtam végül rád. Évek óta kereslek már. A kiadódnál mondták, hogy ebben az erdőben laksz, de többet ők se tudnak. És erre nem lehet repülni, úgyhogy elég nehéz volt megtalálni téged. De végül sikerült.

-Értem. De miért jöttél ide?

-Osztálytalálkozó lesz, és…

-Csak nem azt akarod, hogy menjek el?- kérdeztem meglepődve.- Okosabbnak ismertelek.

-Akarunk tartani egy felolvasóestet, és te vagy a legtehetségesebb író, akit ismerünk, meg hát oda is jártál.

-Azt képzeled, felolvasok valamelyik könyvemből? Nem, nem hiszem el, hogy ezt te szorgalmaztad volna. Inkább valamelyik eszement tanár lehetett az.

-Igen, az egyik tanár találta ki.

-És miért te jöttél? Jobb küldöncöt nem találtak?

-A barátnőd, Kata, azt mondta, hogy nekem talán sikerül kimozdítanom téged.

-Nem a barátnőm. Azt meg, hogy miből gondolta ezt a sületlenséget, nem is tudom elképzelni.

-Talán amiatt a pletyka miatt, amit az iskolában terjesztettek- pirult el zavarában.

-Arra gondolsz, hogy egy bizonyos Szász Tünde szerelmes lett egy bizonyos osztálytársába, és ezt elmondta az állítólagos barátnőinek, akik utána elterjesztették az iskolában, és az a bizonyos lány utána nem is mert annak a bizonyos fiúnak a közelébe menni?

-Szóval igaz volt?

-Úgy bizony. És itt a hangsúly… volt. Régen. És a múltat szeretném elfelejteni. A válaszom a meghívásra: nem. És most, ha megkérhetlek, menj el!

-Miért nem mondtad el?- kérdezte még mindig letaglózva.

-Miért, nem tudtad meg a pletykákból?

-Azt hittem, csak viccelnek, és megint kínos helyzetbe akarnak hozni.

-Ez eddig rendben is van, de azt nem vetted észre, hogy én ezután kerülni kezdtelek?

-De, feltűnt…

-Nos, most, hogy mindezt tisztáztuk, akár indulhatnál is- mondtam kissé türelmetlenül.

    Belenézett a szemembe. A szemében olyan csillogást láttam, amilyet még soha. Közelebb lépett hozzám, majd még közelebb, míg végül csak pár centi választott el minket.

-Komolyan ki akarsz dobni?- kérdezte, de a hangja most másmilyen volt, tele kétkedéssel, és valami mással, amit nem tudtam megmagyarázni.

-Igen- válaszoltam dacosan.

   Még mindig mélyen a szemembe nézve közelebb hajolt, és megcsókolt. Gyengéden, lágyan, félénken, mégis magabiztosan. Nem viszonoztam a csókot. Máig se tudom, hogy volt annyi lelki erőm, de ellöktem magamtól.

-Mégis mit képzelsz?- sziszegtem neki.- Megmondtam, hogy nincs egymáshoz semmi közünk, és hogy rég volt már az az apró fellángolás. Nem olyannak ismertelek meg, aki ennyire nem figyel semmire.

-Ne haragudj, én azt hittem…- tiltakozott motyogva.

-Azt hitted, hogy a karodba vetem magam, és hihetetlenül örülni fogok, mert megtaláltam minden idők legjobb pasiját, akit majd örök időkig szeretni tudok? Ne hidd! Elegem lett a szerelemből. Belőled meg végképp. Tudod te egyáltalán, milyen rohadt nagy kín volt végigszenvedni azt az időt, amit még együtt kellett lennünk? Tudod te, mit éltem át minden éjszaka majd fél éven keresztül? Nem, nem tudhatod. Sikerült elfelejtenem, érted? Túltettem magam rajta. És most megint itt vagy. Miért kell neked mindig mindent elrontani?

-Nem akartam, hogy miattam szenvedj- válaszolta bűnbánóan.- Sajnálom. Még kérdeznék valamit, aztán elmegyek. Megígéred, hogy őszintén válaszolsz?

-Ha utána mindenképp elmész, akkor igen.

-Rendben.- Habozott egy kicsit.- Tudnál engem szeretni?

   Ledöbbentem. Nem számítottam erre a kérdésre. Talán tudja, hogy az elveim nem engedik, hogy akár egy ígéretet is megszegjek? Márpedig megígértem, hogy őszintén válaszolok. Lehajtottam a fejem.

-Igen, tudnálak. Most pedig menj el!

    Nem néztem fel, csak hallgattam a lépteit. Nem az ajtó felé indult, hanem felém. Megfogta az állam, és maga felé fordította arcomat.

-Akkor ne küldj el magadtól, kérlek!

   Azzal ismét megcsókolt. Most már nem volt erőm ellenállni neki, sőt… visszacsókoltam. Aztán ez a pillanat is elmúlt. Mint mindig.

-Szóval eljössz velem a találkozóra, vagy itt akarsz bujkálni egész életedben?

-Talán jót tesz egy kis változatosság- mondtam, mintegy győzködve magam. Racionális felem ugyanis tiltakozott a gondolat ellen, hogy újra lássam a régi ismerősöket.

   Boldogan megölelt, majd elkezdett húzni kifelé. Ideje volt indulni.

-De soha többé nem fogok megbízni az ígéreteidben- motyogtam beletörődve a sorsomba. Elmosolyodott.

-Azt egy szóval se mondtad, hogy nélküled kell elmennem innen.