Ott ült a rácsok alatt, és az egy-egy kósza napsugár félhomályában bámulta a fekete, szinte lángoló vonalakat az alkarján. Koponya és kígyó, az örök szimbólumok. Halál és felemelkedés, győzelem és alázat mind Valakinek, Valamiért. És tudta, érezte, ez a Valaki hamarosan megszabadítja a földi pokolból, letöri az Azkaban és lelke börtönének láncait. Újra szívhatja majd a friss levegőt, nézhet fel Rá szolgálatkészen, élvezheti az ölés, kínzás örömét. Újra nevethet, nem lesz bezárva a saját fejébe. És újra hallgathatja a tiszta csöndet.
Undorodva nézett körül. Hiába dobták be oly’ rég ebbe a cellába, nem tudta megszokni ezt a helyet – kissé bizarr is lett volna. Vagy a feszült, őrült csend volt az úr, vagy ezt is széttépte a dementorokkal járó kínnal teli kiáltások zaja. Amiket ő is hallatott, napjában sem egyszer. Hisz’ a dementorok éhesek, sokan vannak, és itt ők az ebéd. Bár az utóbbi időben kevesebbet kínozták, mintha szinte mellette állnának. Nem bánta, persze hogy nem. Egy látogatásuk után is órákig sírt, üvöltött az emlékek, érzések mindent betöltő, lehúzó mocsarától. De a remény immár újra feléledt benne…
Hirtelen az eddiginél is élesebb fájdalom hasított a karjába. Összeszorította a szemét, beharapta a száját a kín nyomására – erősnek kell lennie a továbbiakban is. A fájdalom enyhülésével azonban kinyitotta a szemét, és felszabadultan, fenyegetően nevetni kezdett, mint egy félőrült. Majd felállt, régi, büszke tartásával lépett a rácsokhoz, markolta meg őket, és kihívóan meredt a félhomályba. Pár perc és kiszabadul. Rászabadul a világra.

( 2007 júl.)